A hét napjai gyorsított felvételként követik egymást. Olyan érzésem van, mint annak lehet, aki egy bokszmeccs mindent eldöntő ütése után a földön maradva a fölötte visszaszámláló bírót hallgatja. A velem történő eseményeket kívülről szemlélve objektív megfigyelőként könnyen elemezhetem. Egy-egy sérelem, bántó megjegyzések, eddig oktalannak tűnő frusztrációk halmozódnak egymásra. s a tudatos tapasztalással felismerésekben érnek véget: könnyed karmák tisztulnak, tenyerem vonalai egyenesednek, vállaim a lelki tehertől szabadulva, megkönnyebbülten emelkednek.

A hét közepén meditációimban és imáimban egyre nagyobb teret nyer az egyszerre mélyről fakadó és fentről elöntő érzés: a hála. Csütörtök este a roham léptekkel életembe zuhanó ’véletlenek’ sorára pontként tevődik ki a menedékvétel. Az elmúlt években belsőmben zajló változások nyomán lassan megfogant elhatározás a fogadalom erejével lelkemre vésődik, s a hangosan kimondott szavak energiájával dolgozni kezd a fizikai teremben is. A péntek nyom nélkül elsuhan, szinte észrevétlenül – izgatottságra időt sem hagyva – elérkezik a szombat reggel.

Az arénához érve, a kapukhoz kígyózó sorok hosszát látva ujjongó érzés kerít hatalmába, s a várakozás során egy belső erőből táplálkozva pillanatra sem vesztem türelmem. A helyemen ülve, elmémet csendességre intve hullámokban törnek rám az energiák: összerezgek a feszültekkel, a hálásakkal, a kíváncsiskodókkal és az érdektelenekkel egyaránt, s néha-néha finoman érzékelem a feladatot teljesítők elszántságát is. Ám egyszer csak elsimul minden, a fények világosabbak lesznek, a képek kiélesednek s a tömeg állva köszönti a Mestert.

Őszentsége hetedik alkalommal tiszteli meg a magyar nép fiait jelenlétével. Fizikai megjelenése ellentétes jellemével:az apró, átlagosnak tűnő öregember külső hatalmas és erős szellemet takar. Miközben a színpadon felállított oltár előtt a ’szokásos’ három leborulást végzi, megremeg bennem valami. Hiszem, az ő erejét érzem, mely mozdulataiból, jelenlétéből sugárzik. Felelevenedik mindennapos problémafelvetésem, hogy a buddhista gyakorlatok végzése közben mégis hogyan akadályozhatom meg a rutinná válás okozta koncentrációvesztést. Ha úgy tetszik, bőrömön érzem a különbséget az ő leborulásainak energetikája és az enyémek között. Figyelme koncentrált, eltéríthetetlen, odaadása példa nélküli. Amikor a tömeg felé hajol, s egy mozdulattal köszönti a megjelenteket, energiái teljesen betöltik a teret. A résztvevők arcára mosoly ül, elcsöndesedik a 11 ezer fős aréna.

Az első nap tanításai a tibeti buddhizmusról szólnak. Más világvallásokkal összehasonlítva, a többi nagy világvallásra jellemző azonosságok és különbségek mentén világosan és egyszerűen tárja elénk a buddhista eszmerendszert. Mondandóját lépten-nyomon személyes példáival, tapasztalataival teszi színessé, élményszerűvé. Éppen ezért még ezen általános téma kapcsán is, lassanként egy ’egyszerű szerzetes’ élete rajzolódik elénk. Hiszem, hogy közvetlenségével, kedves humorával, világosan érthető, tapasztalatokra épülő tanácsaival épp azon (is) ’munkálkodik’, hogy a jelenlévők a lelki közösséget, az azonosságot fedezzék fel benne és bennük. A tanítás után a jelenlévők által feltett kérdésekre  ugyanolyan természetes alázattal és megfontoltsággal válaszolgat, mint ahogy azt előtte vallási vezetőként a buddhizmusról beszélve tette.A második nap szertartása áldásosztással ér véget, ám mire a piros fonál csuklómra csavarodik már olyan mélyen áthat az együttérzés ereje, hogy az apró ajándék felesleges külsőségnek tűnik. Őszentsége a vasárnap délutánt már világi témáknak szenteli, és az érdeklődők kérdéseire ad kimerítő válaszokat. Szavaival az együttérzést és békét hirdeti, előbbiről mint az énhez ragaszkodásunk elleni legjobb fegyverről, utóbbiról pedig mint lelki gyakorlataink jutalmáról beszél. Biztosan érzem, hogy minden jelenlévőnek, őt hallgatónak szán egy-egy szót, s jelenlétével mindannyiunk továbbhaladásában segít. Lénye élményként él tovább bennem, s tudom, példáját követve nap nap után szebb világra ébredhetek.